info@leoamici.hu

Magyar Hírlap Online - 2014.04.19

Bill és Bob doktor tizenkét lépése

 
Jobbágyi Zsófia, 2014. április 19.
„Semmi sem nyújt több megelégedettséget és örömet, mint egy jól végzett »tizenkettőzés«. Látni azt, hogyan nyílik tágra embertársaink szeme, amint a sötétségből a világosság felé indulnak; hogyan találnak életükben új célt és értelmet; hogyan áll helyre családok egysége; hogyan fogadja be a társadalom az eddig kivetett alkoholistát; mindenekelőtt pedig azt, hogyan ébrednek rá emberek Isten jelenlétére: lényegében ez az A. A.-üzenet közvetítésének jutalma.” (részlet a Bill így látja című könyvből)
 
„Mi úgy tudunk józanok maradni, hogy a még függő embereknek segítő kezet nyújtunk” (Fotó: Csudai Sándor)
 
Két amerikai, „menthetetlen” alkoholista az 1930-as évek közepén úttörő lépésre szánta el magát: létrehoztak egy olyan önsegítő csoportot, amelyhez bárki csatlakozhatott teljesen névtelenül, aki hozzájuk hason­lóan komoly alkoholproblémákkal küzdött. A foglalkozások tulajdonképpen beszélgetések voltak, ahol a résztvevők heti néhány alkalommal megoszthatták egymással a betegségükből adódó nehézségeiket, közösen járták végig a leszokás útját, s későbbi, józan életük minden örömét és buktatóját is egymás között vitatták meg. A kezdeményezés később világméretű mozgalommá nőtte ki magát, így jött létre elsőként az Alcoholics Anonymus (Anonim Alkoholisták), majd az ötvenes években a Narcotics Anonymus, amely egy idő után szintén különféle csoportokra oszlott, így lett külön önsegítő körük például a heroin- és kokainfüggőknek vagy a szerhasználó szülők mellett felnőtt embereknek is.
 
Az A. A. szülőatyái, Bill és dr. Bob kidolgoztak egy tizenkét lépéses módszert, amely egyfajta támpontként szolgálhat egy életen át azoknak, akik aktuálisan vagy életük egy szakaszában szerfüggőséggel küzdöttek.
 
Mindig úton vagyunk
 
1. Beismertük, hogy tehetetlenek vagyunk az alkohollal szemben – hogy életünk irányíthatatlanná vált.
 
2. Meggyőződtünk arról, hogy egy nálunk felsőbb rendű Erő helyreállíthatja lelki egészségünket.
 
3. Elhatároztuk, hogy akaratunkat és életünket – a saját felfogásunk szerinti – Isten gondviselésére bízzuk.
 
Pécsett található a komlói Leo Amici Alapítvány úgynevezett félutaslakása. A program minden bizonnyal egyedülálló az országban, hiszen elengedhetetlenül fontos lépcsőfok a drog- vagy alkoholelvonót befejező függők életében, akik ugyan hosszú ideje „tisztán” élnek, ám arra még nem állnak készen, hogy egyből visszailleszkedjenek a társadalomba. A Félutasprogram így egyfajta hidat képez, a csaknem egy évig tartó terápia után úgy tartja felügyelet alatt a józan életre törekvőket, hogy közben szabad mozgásteret ad nekik.
 
A pécsi panelház kilencedik emeletén most egyedül Norbi lakik. Tizenhét hónapig csinálta az elvonóterápiát Komlón, előtte hét és fél évet ült börtönben, egyébként tizenöt éves kora óta kemény droghasználó volt. Soha életében nem dolgozott, néhány, pár hétig tartó munkaviszonyt leszámítva. Ma elmondhatja magáról, hogy kilenc hónapja állandó munkahelye van egy pizzériában, amiből fenn tudja tartani magának a félutaslakást. A programnak feltétele, hogy részt vegyen a pécsi önsegítő csoportok ülésein hetente háromszor, amelynek a tizenkét lépéses módszer az egyik sarokköve.
 
Norbi jelenleg a második állomásnál tart, amely szerinte a hitről szól egy felsőbb erőben.
 
„Ő nem feltétlenül Isten, csak egy nálam nagyobb valaki, akit mindenki szabadon választ – avat be Norbi a második lépés lényegébe. – Minden reggel imádkozom, én Istenhez, azért, mert a mindennapjaimban még nem mutatkozik meg a hit annyira, amennyire szeretném. Viszont a létezésében nem bizonytalanodom el sosem. Például volt egy csomó túladagolásom, amikor gyakorlatilag minden alkalommal halálközeli állapotba kerültem. Most pedig valamiért mégis itt ülök ezen az ágyon, és várom a barátai­mat vacsorára. Erre szerintem semmi más nem tud magyarázatot adni, csak Isten létezése. Legalábbis nekem ő.”
 
Közben Attila is bekapcsolódik a beszélgetésbe, aki a Félutasprogram egyik vezetője. Ugyanezeken a grádicsokon ment keresztül ő is, ma pedig már családja, munkája, teljesen önálló élete van. Azt mondja, a tizenkét lépés egy életre szól, hiszen „mindig úton vagyunk”. Úgy látja, ők soha nem mondhatják azt, hogy „oké, befejeztem a programot, már nincs semmi dolgom”. Már csak azért sem, mert minden alkalommal más eredményeket hoz a lépcsőfokok legyűrése, így pedig „egy kicsit mindig közelebb kerülhetnek saját magukhoz”.
 
Lassan megérkeznek Norbi barátai, akik szintén hosszú évekkel ezelőtt a komlói intézet falai között gyógyultak, mára viszont a saját lábukon állnak, józanul. Estére félutasvacsorát terveznek, amelyre minden gyógyult társuk hivatalos. Mesélik, ehhez hasonló közös evésekre havonta legalább egyszer sort kerítenek. Főzés előtt vásárolni indulnak Norbival, ahová velük tartunk.
 
Óriásit fordult a világ
 
4. Alaposan és bátran erkölcsi leltárt készítettünk magunkról.
 
5. Beismertük Istennek, magunknak és egy embertársunknak hibáink valódi természetét.
 
6. Teljességgel készen álltunk arra, hogy Isten megszabadítson bennünket jellembeli hiányosságainktól.
 
Attila útközben a szabályokról beszél. Ahhoz, hogy különbséget tudjunk tenni a komlói terápia és a Félutasprogram között, tisztában kell lennünk azzal, hogy utóbbi gyakorlatilag teljes egyéni szabadságot ad, hiszen az ottlétnek feltétele a munkaviszony, a józanság, illetve a pécsi A. A.- vagy N. A.-gyűléseken való részvétel. Mint mondja, ezt szigorúan be kell tartania annak, aki a félutaslakásban akar lakni. Persze még kap bizonyos segítségeket, de a legtöbb dolgot már magának kell megoldania. Például ha Norbi keresne magának egy párt, akkor abba a csoport már egyáltalán nem szólna bele, legfeljebb meghallgatnák, hogy ő éppen akkor miket él át, és ha van hasonló tapasztalatuk, akkor megpróbálnak segíteni.
 
„Norbi harminchárom évesen kezdett itt lakni, nulla munkatapasztalattal, így azok a készségek, amelyek egy átlagos kortársában megvannak – tehát hogy gond nélkül befizesse a számláit, viselkedjen a munkahelyén, fenntartsa az albérletét –, benne nincsenek meg” – taglalja Attila. Hozzáfűzi, nincs kőbe vésve, mennyi időt kell itt tölteni, mielőtt valaki kilép a teljesen önálló életbe, mivel ez egyénfüggő.
 
Norbi például nyolc hónapja lakik a félutasban, és egy darabig még itt lesz. Úgy fogalmaz, érezni lehet, amikor már valakinek kényelmetlen a kontroll, és tovább akar lépni. Például elkezdi feszegetni a kereteket, el-elmarad a gyűlésekről, előtérbe helyezi a munkát, önállósodik. Ilyenkor bejelenti a közösségnek, hogy tovább akar lépni, ők pedig amellett, hogy biztosítják a csoport mindenkori támogatásáról, útjára engedik.
 
Norbi közben elmondja, óriásit fordult vele a világ, amióta végigcsinálta a terápiát, és beköltözött a félutaslakásba.
 
„Most már olyan változások vannak az életemben, hogy kilenc hónapja van munkám, van saját buszbérletem, fizetek adót meg ilyenek. Próbálom mindig tartani magam ezekhez a szabályokhoz, és elvek mentén élni az életem, ami sokszor nehéz, de az apró sikerélmények mindig továbblöknek” – ecseteli.
 
Azt mondja, nem nagyon tervez előre, de kisebb vágyai már vannak a jövőjét illetően. Például szeretné újra megszerezni a jogosítványt. Hosszú távú elképzelései pedig azért nincsenek, mert nagy lenne a csalódás kockázata, illetve nem akarja irányítani az életét, inkább kis célokat keres, amiket apránként valósít meg. Összességében pedig – folytatja – ezek együtt nagy dolgokká állnak össze.
 
„Már nem egy szinten vagyunk”
 
7. Alázatosan kértük őt fogyatékosságaink felszámolására.
 
8. Számba vettük mindazokat, akiknek valaha kárára voltunk, és készek voltunk mindnyájuknak jóvátételt nyújtani.
 
9. Közvetlen jóvátételt nyújtottunk mindazoknak, akiknek tudtunk, kivéve, ha ez sérelmes lett volna  rájuk vagy másokra nézve.
 
Norbi később mesél a családjáról is. A nővére hozzá hasonlóan drogfüggő ,és a mai napig nem lépett ki a betegségéből. Többször volt különféle elvonókon, így Komlón is, de egyszer sem járt sikerrel. „Próbáltam neki segíteni, amikor már tiszta voltam, és megmutatni neki, hogy lehet máshogy is csinálni. Mi elég sokat anyagoztunk együtt, ezért én a fejében még mindig drogos vagyok. Ő nem fogta még fel, hogy mi már nem egy szinten vagyunk” – mondja.
 
Szóba kerül az édesanyja is, akit hat éve veszített el – ő alkoholista volt. „Amikor anyu meghalt, épp börtönben ültem. Kimehettem a temetésére őrök kíséretében, de igazából nem sokra emlékszem, teljesen be voltam állva akkor is. Gyerekkorom óta azt érzem, hogy anyu miattam is ivott, amiatt, ahogy éltem és amiket csináltam. Mindig bennem lesz a bűntudat miatta” – vallja meg Norbi.
 
A család egyetlen teljesen józan tagja az édesapa, aki szakmája szerint órásmester. Norbi egyik legnagyobb öröme, hogy amióta talpra állt és leküzdötte függőségét, az édesapja újra bízni kezdett benne, már felengedi a lakására, sokat beszélgetnek, legfőképpen pedig: büszke rá.
 
„A személyiségemből adódik, hogy hajlamos vagyok emberektől is függeni érzelmileg és anyagilag egyaránt. Amíg a terápia tartott, fél évig nem beszélhettem apuval. Utána valahogy megváltoztak a dolgok, most már egy-két havonta felmegyek hozzá Pestre, nála alszom, de beszélünk néha telefonon is. Próbáljuk úgy alakítani, hogy ne ő irányítsa az életemet. Viszont tudom, ha segítségre van szükségem, rá biztosan számíthatok” – taglalja.
 
Mielőtt a lakásba visszamennénk, Norbi szakít időt edzésre is. Mint mondja, fontos neki a sport, olyannyira, hogy nem okoz gondot emiatt hajnalban kelni, hogy még munka előtt mozogjon egy kicsit. Az edzőterembe a bérletet magának veszi, a saját keresetéből, s nem győzi hangsúlyozni, hogy számára mekkora eredmény, hogy mindezt megteheti.
 
Később visszaérünk a félutas­lakásba, ahová lassan megérkeznek a többiek is. A legtöbben munkából jönnek vagy otthonról. Attilával a közösség megtartó erejéről beszélgetünk, ő úgy érzi, a komlói összetartás mindentől függetlenül megmarad, hiszen folyamatosan támogatják egymást, így pedig bátrabban merik tervezni a jövőt.
 
„Lehetnek az embernek tervei, ezzel nincs baj. Az is lehet, hogy ezek majd működnek, de az is lehet, hogy nem, de ez is rendben van. Mert annak ellenére, hogy valami nem sikerül, attól még a gondoskodás és a hit megmarad. Amíg erre rá tudom bízni magam, addig nem fog kelleni sem az alkohol, sem a drog. Tehát abból a szemléletből, hogy én vagyok egyedül a világon, és mindent én irányítok, eljutok egy olyan világképig, hogy én vagyok valaki, de rajtam kívül is van egy csomó minden, és ez rendben van így” – mondja Attila.
 
Másként is lehet élni
 
10. Folytattuk az önvizsgálatot, és haladéktalanul beismertük, ha hibásnak találtuk magunkat.
 
11. Igyekeztünk imával és elmélkedéssel elmélyíteni tudatos kapcsolatunkat – a saját felfogásunk szerinti – Istennel, kérve velünk kapcsolatos akaratának felismerését és erőt annak kivitelezésére.
 
12. E lépések követésének eredményeként lelki ébredést tapasztaltunk, igyekeztünk ezt az üzenetet továbbadni más alkoholistáknak, és megpróbáltuk ezeket az alapelveket életünk minden megnyilvánulásában alkalmazni.
 
Attila szerint az egyik legfontosabb s egyben végső feladat a pozitív példa és az üzenet továbbadása még szenvedő, függő társaiknak: lehet másként is élni. „Mi úgy tudunk józanok maradni, hogy a még függő embereknek segítő kezet nyújtunk. Sok szlogen van, ami pont ezt fogalmazza meg: akkor tarthatom meg, amim van, ha azt továbbadom” – mondja.
 
Norbi közben elmeséli, hogy már többeket próbált jobb útra terelni, ám aki alkoholproblémákkal küzd, többnyire „hülyének nézi”, amikor ezekről a lehetőségekről beszél.
 
A témához a többiek is csatlakoznak. Gergő – aki szintén Komlón gyógyult – azt mondja, nem szereti felvállalni kollégái előtt a múltját, de nem azért, mert szégyelli, ami történt, hanem mert az átlagemberből mindez „sajnálatot és szánalmat vált ki”.
 
„Ilyenkor megölelgetnek, amivel nem tudok mit kezdeni, mert utána máshogy viselkednek velem. Például volt, aki azt mondta rám, hogy érzelmi nyomorék vagyok, puszta jó szándékból. Pedig én legalább tudom kezelni az érzéseimet, meg tudom őket élni. Lehet, hogy ezt kellett volna válaszolnom. Sokszor úgy érzem, hogy a program sok »normális« emberre is ráférne” – mondja Gergő.
 
Petya viszont kapott pozitív visszajelzéseket, amelyeket becsben tart, mert nagyon jólesnek neki. „Karácsonykor otthon voltam a szüleimnél, és találkoztam egy régi barátommal. Elsírta magát, és azt mondta, amikor öt évvel ezelőtt látott, nem hitte volna, hogy még élni fogok. Gondolhatjátok, hogy én mennyire vagyok akkor boldog” – meséli nevetve.
 
Lassan véget ér a nap, s vacsora után arra terelődik a szó, hogy „ők” és „mi” nem is különbözünk egymástól annyira. Mi felvetjük, hogy mindenkinek vannak kényszeres szokásai, függőségei, amit lehet, hogy nem alkoholban vagy drogban, hanem sportban, párkapcsolatban, személyes tárgyakban vagy akár a szexualitásban él meg. Attila egyetért, s megállapítjuk, kétségtelen tény: mindenki függ valamitől. Ám úgy látja, a hangsúly a lényeg: amíg az átlagember egy ponton megáll, addig ők minden körülményt félredobva a szenvedélyük totális rabjává válnak, elszigetelve magukat a külvilágtól.
 
Egy vacsora a barátokkal
 
Attila szerint a függőség egy életre szóló küzdelem, s ebben szinte hálóként kapcsolódnak egymáshoz.
 
„Mindenkinek van egy úgynevezett szponzora, lelki társa, akivel ismerik egymást, el tudják mondani a személyes dolgaikat. Az én társam most hetvenegy éves, de neki is van egy szponzora és így tovább. Egy életen át kísérjük egymást” – meséli Attila.
 
Végül mindenki elköszön Norbitól, s mint ezeréves barátok, úgy ölelik meg egymást búcsúzáskor. Ő még lefekvés előtt „gépezik egy kicsit”, mint mondja, kimaradtak az életéből a számítógép, és a Facebookról sem tudott sosem, de nagyon élvezi. „Függőként csinálom egyébként azt is, mert hazajövök este tizenegykor, és bármilyen fáradt vagyok, nyomom. De most szándékosan nem fizettem internet­havidíjat, hogy kicsit leszokjak róla.”
 
Búcsúzkodunk mi is, s a közösség feltétlen befogadó erejének hatására úgy érezzük, kicsit mi is ide tartozunk. Nem gondoljuk, hogy különbség lenne köztünk, sőt vágyunk arra, hogy ne legyen, hiszen „mi” nem tudunk ilyen átéléssel örülni olyan természetes dolgoknak, mint a munkahely, család, emberi kapcsolatok, egy vacsora a barátokkal. Igaz lehet hát, hogy Bill és Bob doktor tizenkét lépése „sok normális emberre ráférne”.
 
„Az is kiderült, hogy bizony bálványaink is voltak. Micsoda szellemi borzongást okozott ez! Nem bálványoztunk-e embereket, érzelmeket, dolgokat, pénzt vagy önmagunkat? Vagy pedig, ami már nemesebb indíttatásból fakadt, nem közeledtünk-e imádattal a naplementéhez, a tengerhez vagy egy virághoz? Van-e valaki közöttünk, aki még nem szeretett valakit vagy valamit? És ugyan mennyi köze volt ezeknek az érzelmeknek, ennek a szeretetnek és imádatnak a tiszta észhez? Kevés vagy semmi - láttuk be végül. És vajon nem ezek a dolgok alkották-e életünk szövetét? Végül is nem ezek a dolgok határozták-e meg életünk folyását? Képtelenség lett volna azt állítani, hogy nem tudunk hinni, szeretni vagy imádni. Ilyen vagy olyan formában, de mindig is főképpen a hitből éltünk.” (Részlet a Bill így látja című könyvből.)
 
Eredeti cikk a Magyar Hírlap oldalán.