info@leoamici.hu

Magyar Hírlap Online - 2013.11.13

Lét, Szűz Mária köpenyén

Jobbágyi Zsófia komlói riportja – „Ez is a magány egy formája. A vörösbor nem hagy egyedül, mert ott van. Meg vagyok én…” - „A függő ember a szívében magányos. Lehet, hogy családban él, vannak körülötte emberek, de képtelen kinyílni mások felé”

(Fotók: Csudai Sándor)
„Roland vagyok, függő. Nem bízom magamban, mert amikor belövöm magam, olyan vagyok mint egy vadállat. Mert ültem börtönben. Mert az anyagért gondolkodás nélkül átgázoltam mindenkin. Mert sok rossz dolgot tettem, amivel még nem tudok szembenézni. Roland vagyok, függő. Bízom magamban, mert jó másoknak segíteni. Mert jó érzés önzetlenül adni. Mert csoda, hogy itt lehetek. Mert szeretnek, és szerethetek én is.”

Leo Amici Rimini mellett született, nagyon gazdag családban élt, szórta a pénzt, léha életet élt. A legenda szerint időskorára megvilágosodott, és rádöbbent, segítenie kell az embereknek, gazdálkodva abból a hatalmas vagyonból, ami rámaradt. Volt egy teóriája, miszerint a társadalomnak három rétege szorul segítségre: a gyerekek, az idősek és a szenvedélybetegek. Így létrehozott Nápoly mellett egy intézetet, amit később egy korábbi tanítványa vitt tovább az ő szellemiségét követve, s melynek alaptézise, hogy a függőségében ragadt embert a már józanul élő társai gyógyíthatják igazán – meséli az alapítvány névadójáról Tímár Csaba, a komlói drog- és alkoholrehabilitációs intézet kuratóriumának elnöke.

Ahogy fotós kollégámmal felfelé lépkedünk a falépcsőkön a komlói intézet házai felé, kicsit mintha eltávolodnánk a megszokott dolgoktól. Mint utóbb kiderül, az alapítvány felé vezető utat a terápiában álló drog- és alkoholfüggők készítették, akárcsak a területen álló valamennyi építményt, amit négy hektár erdő ölel körbe.

A központi épület folyosóin sétálva szinte nem találni olyan felületet, ami ne őrizne valamilyen emléket, ne tanúskodna egy apró, ám annál fontosabb eredményről. A ház egyik oldalát végig üvegajtók fedik, aminek egyes pontjaira ragadozó madarakról készült matricákat tettek. Mielőtt kérdeznénk, Roland már válaszol is: „Az ablakokon tükröződik a fák lombja, ezért a madarak teljes erőből nekirepültek az üvegnek, és rögtön belehaltak. Amióta viszont kitettük a matricákat, nem történt hasonló eset.”

Roland harminckét éves, drogfüggő. Fő szerének a heroint tartja, de elmondása szerint politoxikomán (több szertől való függőség, többnyire nyugtatók, altatók tartós fogyasztása alkohollal – a szerk.). Negyvenkilenc napja van a Leo Amici Alapítvány intézetében, de úgy vezet minket körbe a területen, mintha évek óta itt élne.

„A »petit« franciául annyit jelent: kicsike. Így hívjuk az edzőtermünket – mutatja Roland a ház oldalában felállított padokat és súlyzókat –, ami a terápiában különálló program. Beszélgetünk, edzünk, egymással töltjük az időt. Vannak, akik idejönnek, és vastagok akarnak lenni, hogy a sok izommal elfedjék azt a rengeteg lelki nehézséget s félelmet, ami bennük van. Viszont nincsenek nagy súlyaink, nem lehet azokkal nyomni, csak kicsivel. Nem azért vagyunk itt, hogy muszklikat növesszünk, mert akkor egész nap gyúrnánk, abban élnénk ki a függőségünket, ezért a program »kicsi«. De hogy miért pont franciául neveztük el, azt nem tudom. A lényeg, hogy mindenki ugyanannyira lehet izmos.”

A bentlakóknak kötött a napi programjuk, minden percük be van osztva. Úgynevezett fázisok között lépkednek, nullától háromig, így minden szakasz egyre nagyobb felelősséggel, tisztségekkel jár. A végső pont a munkakeresés és az önálló, józan élet felépítése.

Ennek mentén napközben mindenkinek külön feladatai vannak, úgy mint takarítás, gereblyézés, ásás, a ház gondozása, vásárlás vagy ebéd- és vacsorafőzés. Közben terápiás beszélgetések foglalják keretbe a napot, melyekhez mi is csatlakozhatunk. A csoport tagjai körben ülnek, nekünk is előkészített helyünk van köztük.

Tizenhat drog- és alkoholfüggő felnőtt férfi vesz minket körbe, akik közül többen már börtönben is ültek. Egyikük elmondja, hogy általában „érzéskörrel” kezdenek, ám miattunk most kivételt tesznek, így arra kérjük őket, egyenként mutatkozzanak be.

Apa végigpiálta az életét

„Ego vagyok, alkoholista, több, mint száz napja élek Komlón. Rájöttem, hogy a piával nem lehet sokáig húzni, én pedig lassan negyvenkét éves vagyok. Tulajdonképpen ennyi. Van bennem egy nagy adag félsz, hogy ha már itt vagyok, nem akarok több időt terápiára áldozni az életemből. Ketyeg az óra, és elegem volt már a szarakodásból. Szeretnék jól élni.”

A szenvedélybetegség egyik legjellemzőbb következménye, hogy aki függő, rettentő magányos. Rettenetesen. El sem tudjátok képzelni – kommentál csoport közben a balomon ülő Simicz Ferenc intézetvezető, aki tagadhatatlanul a közösség szellemi és érzelmi motorja.

Megkér, képzeljük el életünk legmagányosabb pillanatát, és szorozzuk be ezerrel. Mint mondja, a függő ember a szívében magányos. Lehet, hogy családban él, vannak körülötte emberek, de képtelen kinyílni mások felé.

A függőség betegség, persze nem olyan, mint a nátha vagy a tüdőgyulladás. Nem lehet meggyógyítani, viszont meg lehet tanulni együtt élni vele.

Misi következik, aki elmeséli, családi nyomásra költözött be Komlóra, mivel választás elé állították: vagy az utcára megy, vagy rehabra. Nyolcévesen ivott először, tizenhét évesen pedig lecsukták.

„Tizenhárom éves voltam, amikor apa meghalt. Végig piálta az életét. Én is ezt csináltam, sosem tudtam megállni egy sörnél, mindig padlóra ittam magam. Apa halála után anyagozni kezdtem, nem akartam olyan lenni mint ő. Füveztem, partidrogokat használtam és zenét hallgattam. Ehhez persze össze kellett szednem a pénzt, és mivel otthon nem volt, különféle bűncselekményeket követtem el, így kaptam két év börtönt. Aztán kijöttem, és megismertem a feleségemet, aki mindent tudott rólam, ezért két évig nagyon őszinte kapcsolatban éltünk. Utána kérte, álljak le az anyaggal, na és ez nem ment. Megint elkezdtem hazudozni. Hazugság lett az életünk. Folyamatos bűntudatom volt, azt pedig jól oldotta a szer.”

Ide nem jön senki önszántából, csak akkor fordulnak hozzánk, amikor végképp tönkremennek körülötte a dolgok, tehát sok a kényszerítő körülmény – hangsúlyozza az intézetvezető. Például elfogy a pénzük, rendőrségi ügyeik vannak, hepatitisesek lesznek. Legtöbbjük drogfüggő, de jönnek alkoholisták is, ha nagyon szorítva érzik magukat és szükségük van egy kis egérútra. Emögött pedig nem az van, hogy „oké, nem akarok tovább inni, függő lenni”, hanem annyira feszült a helyzet körülöttük, hogy ki kell szállniuk belőle. Annak pedig általában sokkal nehezebb, aki ilyenkor kint hagy egy kapcsolatot. Ha valaki ivott vagy drogozott egy bizonyos környezetben, és tarthatatlanná vált a helyzete, akkor előbb-utóbb vissza kell mennie ugyanoda. Az itt lakók közvetlen környezete azt szokta meg, hogy a hozzátartozója iszik, és amikor abbahagyja, teljesen új helyzet alakul ki.

Egy feleség például nagyon nehezen viseli, hogy a férjét már nem kell megmenteni, mivel nálunk megtanulja, hogyan végezze el a saját dolgait. Felelősséget vállal magáért. Így nagyon megváltozott helyzet áll elő, és elhangzanak olyan mondatok is, hogy jobb volt, amikor ittál. Ezek azért elég összetett helyzetek – összegez Simicz Ferenc.

A napi rutinnak kötelező része a sport, így a közösség minden délután focizni megy. Roland szerint ez elég komoly dolog, része a terápiának, úgyhogy mindenkinek játszania kell. „Ebből le tudjuk szűrni, hogy ki, hol tart éppen, mivel ez a pályán lejön. Én a múltkor rossz állapotban voltam, hülyén viselkedtem, és nem is tettem oda magam. Utána el tudtam rajta gondolkodni, hogy ez miért van.”

Szakrális sarokkövek

„Dixi vagyok, függő. Nagyon messziről érkeztem, Borsodból. Már voltam itt egyszer nyolc hónapot, akkor ide menekültem valami elől. Miután eljöttem, egy évig húztam a szárazságot (olyan függő, aki a leszokási fázisban nem fogyaszt semmilyen szert, de még nem engedte el a betegségét, nem tudatosan él – a szerk). Most tizenegy napja vagyok itt, és rohadt nehéz.”

Többen elmondják, az egyik legnagyobb kihívás azzal a tudattal élni, hogy az intézet kapuja mindig nyitva áll, bármikor kisétálhatnak rajta, akár köszönés nélkül. Ego elmeséli, hogy lakott itt egy srác, aki negyedszer volt terápián, a kisujjában volt, hogyan kell viselkedni, mik a szokások, a szabályok. Aztán több, mint négyszáz nap után köszönés nélkül ment el. „Nekem ez nagy csalódás volt” – teszi hozzá.

Amikor kisétálunk az épületből, a konyhán át a kert hátsó részéhez érünk, ahol egy kör alakú, kövekből épített „spirituális tér” található. Középére állva megmagyarázhatatlan biztonságérzet kerít hatalmába, úgy érezzük, jó helyen állunk. Simicz Ferenc felvilágosít, ezt is az alapítványnál gyógyuló függők építették fel. Mert a függőség lelki betegség, és a függőket nem lehet meggyőzni észérvekkel. Hiába mondogatják neki, ne igyál, mert tönkremegy az életed, vagy ne drogozz, mert túladagolod magad, és meghalsz. Viszont ha szer nélkül élnek át spirituális élményeket azok, akiknek valami „difi” van a lelkükben, akkor rendbe jöhetnek, élhetnek más életet. Tudni kell, akik rendszeresen droghoz vagy alkoholhoz nyúlnak, azért csinálják, hogy a lelkükben tátongó űrt betöltsék és enyhítsék a fájdalmukat. Nekik ez az eszközük rá, ám meg kell mutatni, hogy van más út is.

A terápiában kell, hogy legyenek szakrális sarokkövek. Volt egy függőnk, aki nagyon nehéz bírósági tárgyalás ellőtt állt, és be kellett mennie a városba. Mi beálltunk a körbe a kihallgatással egy időben, és az égbe üvöltöttünk, hogy erőt küldjünk neki. Biztosak voltunk abban, hogy meghallotta. Erre való a spirituális tér, ilyeneket csinálunk itt, mert ez gyógyít – meséli Simicz Ferenc.

Komlón önsegítő csoportmodellel dolgozunk, és arra készítjük fel a terápiásokat, hogy amikor kilépnek az intézetből, ne az legyen az első, hogy hol a pohár vagy a cucc – halljuk Tímár Csabától, az alapítvány elnökétől, és egyben egyik alapító tagjától. Az optimális idő, amit bent kéne tölteni, egy év, de szabad az út, egyéntől függően kevesebb, és több is lehet.

A srácok nagyon hálásak nekem, úgy hívnak, „Prezi”, vagyis president, mert intézem a peres ügyeiket, és segítek, például abban, hogy egyes büntetőeljárásokban fizetési halasztást kapjanak, esetleg – a terápiára tekintettel – ne kelljen börtönbe vonulniuk lopási és egyéb ügyek miatt – folytatja Tímár. Beszél arról is, hogy jogász végzettségű, és ő is az ital rabja volt, de egy ideig kordában tartotta a dolgokat, ugyanúgy dolgozott és családot alapított, mint bárki más.

Régi orvos szakértő ismerősöm mondta, az alkoholistának egy szerencséje van, az, hogy Szűz Mária a köpenyén hordozza. Akkor döbbentem rá ennek igazságára, amikor masszív alkoholizmusom ellenére sem veszítettem el az egzisztenciámat, és nem haltam meg a kórházban – vallja meg a kuratórium elnöke.

Tímárban egyébként a kilencvenes évek elején fogalmazódott meg, hogy több, már józan életet élő, függő társával együtt létrehozzanak egy közösséget, ahol egymást segítve együtt gyógyulhatnak. Felidézi, hogy 1992. január 2-án érkeztek az első kezeltek a Leo Amicihez, akik komlói szipusok voltak. Nem nagyon tudtak velük mit kezdeni, mert éjszaka kiszökdöstek, és loptak is. Később került hozzájuk egy csapat nagyon komoly ópiátfüggő, ám ekkor még semmilyen támogatást nem kaptak.

Három-négy évre rá viszont az intézetet befogadta a szociális normatíva, később pedig az egészségügyi is, így az emberek után már járt fejkvóta. A mai napig ebből, és kívülről érkező adományokból tartják fent magukat.

Kódolva, kitörölhetetlenül

„Tamás vagyok, alkoholista. Sokféle drogot kipróbáltam, de a fő szerem az ital. Éppen ma vagyok itt harminc napja, és Komlóról azt hallottam, csodákra képes. Tizennégy évesen rúgtam be először, és már akkor nagyon szélsőséges volt az egész. Meztelenül rohangáltam az autók tetején riasztópisztollyal a kezemben. Most sokalltam be.”

Tamás elmeséli még, hogy a gyerekkora viszonylag kiegyensúlyozott volt, annak ellenére, hogy édesapja és az ő felmenői is mind alkoholisták voltak. Beszél arról is, hogy rengeteg barátja van a mai napig, annak ellenére, hogy igyekezett mindenkit eltaszítani magától. Emellett vannak ivócimborái is, akikkel együtt bulizik, de akkor is inkább csak a szerrel van.

„Kábulatban vagyok, szól a zene, jól érzem magam, de valahogy sosincs alja ennek a dolognak. Például havonta egyszer találkoztam egy barátommal, és eltöltöttünk együtt egy napot. Nem emlékszem arra, hogy mit mondott magáról, és miről beszélgettünk. Persze, van egy olyan érzés bennem, hogy fú de kurva jó volt, de ennyi erővel lehettem volna egyedül is, borosüveggel a kezemben, és akkor is kurva jó lett volna. Ez is a magány egy formája. A vörösbor nem hagy egyedül, mert ott van. Meg vagyok én, aztán kész.”

A terápiában élőknek hihetetlen erőt ad, amikor a régiek visszajönnek, és akik épp gyógyulófélben vannak, látják, hogy munkájuk van, családot alapítottak, és működik az életük. Érdekes kettősség, hogy amíg valaki függő, mélységesen elítéli a kispolgári életet, mert úgy gondolja, neki ennél több kell, nem akar ilyen lenni. Amikor viszont bekerül ide, általában az a legnagyobb vágya, hogy végre munkahelye legyen, gyermeke szülessen, és vasárnap reggel újságot olvasson a fotelben.

Simicz Ferenc szerint, aki ide jön terápiára, újjászületik. Nem használják a gyógyulás szót, mivel azt a korszerű elvet követik, hogy a szenvedélybetegség egy életre szóló feladat. Úgy kell elképzelni, mint egy számítógépet, amibe kitörölhetetlenül bele van kódolva az, hogy alkoholista vagy drogos vagy. Nem lehet kitörölni, de meg lehet tanulni élni nélküle – ad magyarázatot az intézetvezető.

A terápiás csoport bemutatkozó köre lassan a végéhez ér. A résztvevők mindegyike tűpontossággal érzékeli a többiek rezgését, figyelnek, kérdeznek, válaszolnak. Egymásra vannak utalva, egyik a másikát segíti, legyen szó akár az asztal megterítéséről vagy egy éppen felszínre bukó múltbéli sebek gyógyításáról. Feltétel és kérdés nélkül fogadják el egymást, és annak ellenére, hogy mind egyéni és különálló sorsokkal bírnak, egyvalami összeköti őket: a szeretet és a józan, teljes élet iránti csillapíthatatlan vágy.

Kérdés nélkül fogadtak maguk közé minket is erre a kevés időre. Beavattak a legbelsőbb köreikbe.

A legnagyobb meglepetés azonban a terápiás csoport végére maradt, s ezzel talán végső bizonyosságot nyert, hogy Komlón valóban újjászületik az ember. Ez a maroknyi közösség kíméletlen leckét ad a világban élő, magával olyan nagyon elégedett és „száraz” embereknek.

„Simicz Ferenc vagyok, függő. Ebben az intézetben dolgozom tizenegyedik éve, én vagyok az intézetvezető. Ahhoz képest, hogy soha nem akartam itt lenni, nem is olyan rossz, hogy így alakultak a dolgok. Huszonkilenc éves koromig kábítószereztem, és nyolc éven át jártam a különféle magyar rehabilitációs intézeteket. Nem tudtam, és nem is akartam abbahagyni a drogozást. Itt Komlón soha nem voltam terápiában, én voltam az első ember, aki kívülről érkezett ide dolgozni. Korábban is szociális beállítottságú voltam, így próbáltam a főiskolát is elvégezni, de természetesen nem ment. Majd megismerkedtem a Leo Amicivel, és eljöttem ide. Holnap leszek negyvenkét éves, vasárnap voltam tizenhárom éve tiszta, és tegnap, hajnali négykor volt a lányom egyhetes. Ilyen dolgokat hozott a felépülés.”

 

Eredeti cikk a Magyar Hírlap oldalán.