info@leoamici.hu

Magyar Hírlap - 2014.11.25

Alattam a föld, fölöttem az ég, bennem a létra

Nincs szabadnap, mert az alkoholizmus karácsonykor, húsvétkor vagy a szülinapon is függőség marad, és éppen úgy uralni kell

Jobbágyi Zsófia – 2014.11.25. 11:07

„A színház nem földi színtér! A színház menedék. Csodák világa. Lehetsz ott királynő, császár és szolga, bohóc és kurtizán. Veled ott minden megtörténhet. Meghalhatsz. Újjászülethetsz. A színház: szerelem! Örökké tartó láz.” (Polgár Ernő)
 


Pontosan egy évvel ezelőtt jártunk először a komlói Leo Amici Alapítvány alkohol- és drogrehabilitációs központjában, ahol végigkövettünk egy egész napot, beleértve a csoportterápiákat is. A módszerük egyedülálló, hiszen az ott dolgozók meggyőződése, hogy a józan életre törekvőknek csak már gyógyult társaik példája és útmutatása lehet érdemi segítség, szemben a bevett gyógyszeres és egyéb terápiákkal.
Ennek igazáról viszont csak akkor győződtünk meg cáfolhatatlanul, amikor elmentünk megnézni Pécsre a Leo Amici színházterápiás csoport előadását.

Kitisztult kép

Tamással szintén tavaly novemberben ismerkedtünk meg Komlón, aki akkor harminc napja lakott az intézetben. Kiderült, korábban mentősként dolgozott, tizennégy évesen rúgott be először, az alkohol rabjává vált, és nagyon szélsőségesnek érezte az egészet. „Meztelenül rohangáltam az autók tetején, riasztópisztollyal a kezemben. Most sokalltam be” – magyarázta, miért jött az intézetbe. Később elmesélte azt is, hogy a szülei is alkoholisták voltak, sőt a családjában szinte mindenki, ezért meg volt róla győződve, hogy vele sem lesz másképp, neki „ez a sorsa”.

Az ő története valamiért mély nyomot hagyott bennünk, többször felmerült az utóbbi egy évben, hogy vajon mi lehet vele, végigcsinálta-e a terápiát. Amikor egy évvel ezelőtt beszélgettünk, úgy éreztük, Tamásnál szomorúbb és elkeseredettebb ember nem él ezen a földön. Olyan mélységes feladás volt benne, amiből nehéz, talán lehetetlen felállni.

Majd mostani látogatásunkkor a sok új bentlakó között szembejött velünk egy két lábbal a földön álló, derűs, bizakodó ember: Tamás. Beszélgettünk vele és elmondta, hogy a következő héten kezdi a munkát, és nem tudja, mi lesz vele két hónap vagy egy év múlva, csak abban biztos, hogy megváltozott a világhoz való hozzáállása, és már el tudja képzelni magáról, hogy a családjával ellentétben ő új életet tud kezdeni.

Mesélt arról is, hogy nagyon várja az esti színházi előadást, ugyanis egy éve állt utoljára a színpadon, mostanra pedig megváltozott, „kitisztult a kép”, így biztos benne, hogy ezúttal egészen más élmény lesz.
„Amíg egy csoporttal eljutunk a fellépésig, komoly folyamaton megyünk át. Nekem nem célom, hogy akik ebben részt vesznek, jól érezzék magukat, inkább az a fontos, hogy érezzék magukat” – mondja Miodragovits Vince színház-terapeuta, amikor a foglalkozások lényegéről kérdezzük.

A heti egyszeri csoportok két részből állnak: egyrészt az úgynevezett testtudati tréningből, másrészt pedig az éppen aktuális darab próbájából. Előbbi egyéni, páros és csoportos feladatokat jelent, amiket később felhasználva áll össze maga a színdarab, amelyet nagyközönség előtt is előadnak a bentlakók.

Ijedt kezek, lábak

Miodragovits Vince szerint a színháztréningnek nem csak az a célja, hogy begyakoroljanak egy darabot, a munka ennél sokkal összetettebb. 

„Érdemes látni, hogyan alakul körülöttünk a világ. Egyre több tárgy kezd »érintős« lenni: a telefon, a tablet, a számítógépek és az elektronikai eszközök. Ezzel párhuzamosan viszont az emberek között egyre elmarad az érintés, sőt, lassan a szemkontaktust is nehezünkre esik felvenni, mivel egymás helyett inkább a gépeket nézzük” – mutat rá a terapeuta. Beszél arról is, hogy a függő ember nem ismeri a saját testét, érzéseit. Majd bekerül az intézetbe, kitisztul, és szabályosan megijed attól, hogy van keze és lába – így szinkronba kell hozni, hogy tudja: alatta van a föld, fölötte az ég, tudnia kell, meddig ér a keze, ha kinyújtja, és mi történik akkor, ha valaki megérinti.

„Az a célom, hogy ezek az emberek a színpadon hányják ki magukból, amitől tíz-tizenöt éve hányingerük van, emellett pedig fedezzék fel és mutassák meg a bennük rejlő szép dolgokat is” – ecseteli.
Később Tamás tőlünk kérdezi meg, nem gondoljuk-e, hogy amit Komlón látunk és tapasztalunk, olyan, mint egy agymosás – ugyanis ő korábban így állt a dologhoz. Biztosítjuk arról, hogy nem, majd elmeséli, a színházterápiát eleinte nem kedvelte, nem értette, hogy miért kell ezt csinálnia, ám amit még ennél is jobban elutasított, az a délutáni foci volt: szabályosan indulatba jött, amikor a héten már sokadjára kellett menni rúgni a bőrt.

„Teljesen megváltozott az élethez való hozzáállásom az elmúlt egy évben. Alkoholisták között nőttem fel, és mindig azt éreztem, hogy én sem lehetek más, velem is ugyanez fog történni, ebbe fogok én is belehalni. Amikor idekerültem, fel voltam vizesedve az alkoholtól, és jóformán azt sem tudtam, hol vagyok és mi történik. Azóta eltelt egy év, hétfőn pedig már elkezdek dolgozni, amit nagyon várok. Végül egyébként a focit is megszerettem” – meséli.

Zsolt, aki több mint öt hónapja áll terápiában, láthatóan – akárcsak a többiek – nagyon izgul az esti fellépés miatt , de úgy látja, a színházterápiának számára van egy nagyon komoly haszna: a közös sikerélmény és az, hogy nem maguknak, inkább egymásnak szurkolnak, például hogy senki ne felejtse el a szövegét. „Eleinte az volt a legnagyobb élmény, hogy nem én vagyok magamnak a legfontosabb, hanem a többiek, hogy jól sikerüljön a jelenetük. Annak, aki korábban sosem állt színpadon, ez az egész egy hatalmas örömforrás, hogy igen, meg tudom csinálni és a közönség nekem is tapsol” – ecseteli.


Az önelfogadás útja

Eközben megérkezünk a Pécsi Harmadik Színházba, ahol azonnal el is kezdődik a fellépés előtti utolsó felkészülés. A darabban szereplő függők mind félmeztelenek, csupán egy fekete nadrág van rajtuk. Ennek külön funkciója van, ez is önmaguk felvállalásának része.

Miodragovits Vince elmondja, akik idekerülnek, elégedetlenek a testükkel, mert vagy nagyon soványak, vagy nagyon kövérek. Éppen ezért úgy indulnak el az önelfogadás útján, hogy ki-ki megosztja a közösséggel: szégyelli, hogy hiányos a fogazata, kopaszodik vagy túlsúlyos. „Ezeket fel kell vállalni. Nem elég megbeszélni, át kell élni, és ennek megvan a maga folyamata” – teszi hozzá.

Az előadás címe: Tarot. A történet önmagát formálta, hiszen a darabot maguk a szereplők írták. Saját sorsukról, nehézségeikről, korlátaikról, kétségeikről, mindenről, ami eljuttatta őket oda, ahol most vannak. Nem szégyellik feltenni azt a millió kérdést, amely talán mindannyiunk fejében megfordul: ki vagyok én valójában? Milyennek látom magam és milyennek látnak mások? Lehet engem szeretni? Képes vagyok változni? Fordíthatok a saját sorsomon? 

A színház-terapeuta szerint mindez bárkire hatással lehet, nem csak a függőkre, és fontos az is, hogy akik Komlón gyógyultak, ne csak egymás között éljenek, hanem integrálódjanak a társadalomba. Ám ez fordítva is működhet: az embereknek tudniuk kell, hogy amit a tévében látnak, hamis: a drogosok és az alkoholisták nem fekete bőrdzsekiben járnak késsel a zsebükben. Ők ugyanolyanok mint bárki más.

Egyikük, Pazo még színpadra lépés előtt meséli el, hogy az előadás után ugyan ünnepelnek a maguk módján, ám van egy szlogenük: a felépülés jutalma maga a felépülés. Szerinte ugyanez vonatkozik a színházra is: attól, hogy valamit jól csinálnak, holnap még ugyanúgy felkel a nap, megy tovább a munka. „Minden nap egy lépés, ezt sosem szabad elfelejteni. Persze előadás után egy-két napig ott van az emberben az ünnepélyesség, de pezsgőt azért nem bontunk” – mondja nevetve. „Az én alkoholizmusom az karácsonykor, húsvétkor vagy a szülinapomon is függőség marad, és ugyanúgy uralnom kell” – teszi hozzá.

A darab szereplői mind egy-egy tarotkártya jelentését fogalmazták át a saját hangjukra, s „lépték át önmagukat” nemcsak a színdarab alatt, hanem a felkészülés hónapjai közben, minden egyes nap. Az előadás lenyűgöző, szinte odaszögezi a nézőt a székbe. Nehéz szavakba önteni, milyen végignézni, ahogyan az, aki pár hónapja még az utcán dobozokban élt, és a napi alkoholadagért küzdött, most önmagát átlépve a legbelső részét adja át. Vagy hogy közülük egy a színpadon vallja meg, hogy évekig egy gyűlölt kapcsolatban élt, s ezen változtatni a legnehezebb feladat volt számára. De talán a legmegrázóbb üzenet, hogy egy közülük nemcsak a saját sorsán fordított, hanem családja generációs önpusztító körforgásából lépett ki azzal, hogy mert új életet kezdeni. Így ő nem csak valaki, aki a színpad hátsó sorában gitárt penget – ahogy a többiek sem alkoholisták, drogosok vagy a társadalom peremére szorultak. Talán ez volt eddig a szerepjáték, s most épp a színházban mutatják meg, kik is ők valójában: pontosan ugyanolyan emberek, mint mi. Sőt.

Eredeti cikk a Magyar Hírlap oldalán.